Az úszó Uros szigetek

Habár az iskolákban nem sokat, vagy néha éppen egyáltalán nem tanítanak róla, a Titicaca-tó rejtett kincsként őrzi a mai napig jó állapotban lévő Uros, azaz "lebegő, úszó" szigeteket. Bár az eredetileg itt élő Uru nevezetű lakosok vérvonala már szinte teljesen kihalt, a szigetek modern napjainkban is látogathatóak.

Az Uru népség perui és bolíviai őslakosokból állt és a tavon elhelyzkedő, körülbelül 120 különálló, egyénileg kialakított szigeteken éltek. Három fő csoportjuk létezett, az "Uru- Chipaya", "Uru-Murato" és az "Uru-Iruito" mely legutóbbi csoport leszármazottjai közül még mindig megtalálhatóak néhányan tradicionális életmódjukat folytatva a tó bolíviai oldalán.

Eredetileg állítólag a mára már teljesen kihalt és alig ismert "Puquina" nyelvet beszélték, magukat a "tó és a vizek tulajdonosainak" tartották. A legendák szerint azt állították, hogy vérük fekete színű és ezt azzal magyarázták, hogy nem éreznek hideget (ami elég hasznos tulajdonság lehetne ezeken a szigeteken, hiszen estére akár 0 fok alá is eshet a hőmérséklet- ez fűtőrendszer és tűzelőfa hiányában pedig nem éppen a legkellemesebb dolog). Magukat "Lupihaques", azaz a "Nap gyermekei"-nek nevezték.

Nagy boldogan üldögélek a totora nádból készült urosi csónakban. :)

A szigetek manapság

Mielőtt bárki a fejébe venné, hogy meglátogatja ezeket a mindentől távol eső, ám annál érdekesebb szigeteket, fontos leszögezni, hogy a turistáknak bemutatott részeken már nem élnek igazi Uru emberek. Sajnos ezt sem a túravezető, sem a szigeten "élők" nem mondják el az odalátogatóknak, így az egész utazás egy nagy showműsornak tűnhet, ami sajnos eléggé elvesz az utazás élményéből... 

A valóság sajnos az, hogy a szigeteken a turistákat széles mosollyal fogadó emberek legtöbbje valójában a közeli Capachica nevű faluból származik, tökéletesen értenek spanyolul, és legalább annyi közük van a szigetekhez mint a látogatóknak: ők is hajóval érkeznek oda, csak pár órával hamarabb mint a turistacsoportok...

Európai szemmel nézve szinte érthetetlen, hogy miért érzik úgy ezek az emberek, hogy hazudniuk kell a jobb turistaforgalom érdekében, hiszen ha őszintén megmondanák, hogy "bár mi már nem az Uru népség vagyunk, azonban őseink párszáz évvel ezelőtt így és így éltek"... szerény véleményem szerint ez lenne a minimum tisztelet mind a látogatókkal, mind a saját felmenőikkel szemben. Sajnos azonban elég makacs népség, van egy idegenvezető barátom itt Puno-ban, aki jóban van velük és többször is megpróbálta elmagyarázni, hogy ez nem a legjobb marketing fogás, hiszen ha az emberek rájönnek a hazugságokra, akkor csak rossz élménnyel fognak távozni, és senkinek nem fogják ajánlani a szigetek meglátogatását. Sajnos nem igazán látták benne a logikát...

Leszámítva érthetetlen makacsságukat, kedvessségel és nagy vendégszeretettel fogadtak minket a "lakosok"...:)

Szigetek felépítése

Bár engem is valóban kicsit szomorúsággal töltenek el az előbbi bekezdésekben leírt tapasztalatok, attól még a szigetek felépítésének rendkívülisége és történelme nem veszít az értékéből.

Az összes sziget a "Totora" nevű Dél- Amerikában őshonos nádfajtából épül fel. Több rétegből áll, amiket rendszeresen karban kell tartani, bizonyos időközönként pedig új rétegeket kell kialakítani, nehogy elsüllyedjen a sziget. Egyébként először nagyon féltem kilépni a hajóból, mert azt hittem hogy borzasztó ingatag lesz alattam a "talaj", de tévedtem, ha csak nem néz lefelé az ember, nem is érzi hogy éppen mi van a lába alatt, teljesen biztonságos a szigeteken járkálni. Ezt a nádfajtát régen pedig nem csak építésre, hanem halászásra (ami a fő elfoglaltságuk volt) illetve étkezésre is felhasználták, ugyanis az alsó zöld részt banánhoz hasonlóan meghámozva emberi fogyasztásra alkalmas étket kapunk, aminek íze leginkább a zellerével vetekszik.

A szigeteken lévő otthont adó kis kunyhók, illetve a (régen) szállításra használt csónakok (melyeket manapság az "urosi Mercedes Benz-nek" hívnak) szintén mind- mind totorából épül fel.

Nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy minden nádból készült...

A híres urosi merci...:)

A totora még dísznek is felhasználható!

Életmód

Az Uru emberek halászatból éltek, étrendjük nagy részét is a tóban élő különleges halak (ispi, carachi) tették ki. Kézimunkákkal, szövéssel is foglalkoztak.

Mivel a szigetek karbantartása rendkívül igényes, hanyagságot nem tűrő mindennapi munka, ezért az ott élő csoportok tagjainak egyaránt ki kellett venniük részüket a munkából. Sok szabályuk nem volt, vagy legalábbis nem ismeretes, de félő volt, hogy ha valaki lustálkodott akkor egy külön kis szigetet kialakítva elcsatolhatták a fő szigetről. :D Egyébként amikor a létszám elérte a maximumot, akkor a friss házasok pontosan ezzel a módszerrel, új szigeteket kiépítve, egyszerűen csak "odébb lebegtek" a többi lakostól.

Az eredeti népviselet

Kézzel készített, megvásárolható díszek...

...és játékok. :)

Víz

A tó vize a szigetek körül meseszép, teljesen tiszta és átlátszó. Habár az Uruk nem élnek már itt, azért jó látni, hogy a jelenlegi "lakosok" és az idelátogató turisták egyaránt odafigyelnek a környezetvédelemre, szemetelésnek szinte nyoma sincs. A víz mélysége ezeken a részeken csupán pár méter, tökéletesen látható a tó alja. Ez a sekély vízmélység azért is fontos, mert a csónakjaikat egy olyan hatalmas evezővel hajtják, aminek az iszapos talajt kell érnie, nem úgy működik mint egy kajak vagy kenu. 

A víz hőmérséklete szinte egész évben 11-13 fok között van, sajnos a pancsikolás felejtős, még úgy is, hogy ezek a legmagasabban, 3810 méteren elhelyezkedő szigetek, emiatt pedig a napsütés és az UV sugárzás mérhetetlenül erős. Atmoszféra hiányában azonban a hőség nem marad meg, ezért nem melegszik fel a víz sem. :( Bár hallottunk érdekes sztorikat, egy- egy vakmerő Skandináv országokból származó turista nem egyszer megmártozott Uros- szigeteki utazása alatt (Wim Hoff igazán büszke lenne).

Elvittek minket egy körre. :)

Egyébként a turisták által nem látogatható szigeteken még mindig él az Uru népeknek egy kis csoport leszármazottja, akik bár az eredeti nyelvet már nem beszélik, a szintén őshonos Aymara-t annál inkább. Ők még autentikus módon, őrizve a régi tradicióikat élik mindennapjaikat, sajnos azonban ezek a szigetcsoportok idegenek számára nem megközelíthetőek.

Sajnos valóban elvett kicsit az élményből, amikor megtudtam, hogy nem éppen az igazat mondják nekünk az "uruk", azonban a szigetek látványossága, a gyönyörű táj és az érdekes tradíciók mindenképp megérdemelnek egy látogatást. Csak mielőtt bárki elindul, olvassák el ezt a bejegyzést, és ne hagyják magukat átverni. :D 

Mindenesetre, szerintem a képek magukért beszélnek, és mindent összevetve én nem bántam meg, sőt örülök, hogy lehetőségem jutott eljutni ezekre a csodás és különleges szigetekre. ♡